„Egyre erősebb az azt illető gyanúm is, hogy a díjazott az első időutazó”

A márciusi, lakiteleki Sportújságíró-kongresszuson Gyulai-díjat vehetett át Liszkay Gábor. A Magyar Kézilabdaszövetség kommunikációs igazgató-helyettesét Ballai Attila, a Nemzeti Sportrádió főszerkesztője méltatta.

„A laudáció azért is kedves műfajom, mert szinte nem is kínálkozik más alkalom arra, hogy azokat a kollégákat méltassuk, akikkel hosszú éveken át együtt dolgozunk, de a hétköznapi munka mókuskerekében mégsem kiálthatunk fel, hogy, na, akkor most söpörjünk odébb minden egyebet, mert „Laudetur”, azaz dicsértessék következik. Itt, a sportújságírók éves közgyűlésén azonban végre következhet.

A jelenlévő lányok, asszonyok bizonyára nem tudják, tőlük elnézést is kérek, de a fiúk, férfiak biztosan, milyen az, amikor srácként, a kiskapus grundfoci előtt csapatot választasz. Akiről most beszélek, őt mindig az elsők között választottam volna el – nem feltétlenül futballban, bár talán ott is, hanem a munkatársak között. Ebben szemernyi túlzás nincs, ezt igazolja, hogy mielőtt 2015 nyarán visszatértem a kézilabda-szövetségbe, egyetlen embert hívtam fel telefonon, és kértem meg arra, hogy maradjon, mert akkor biztosan rendben mennek majd a dolgaink. Ő volt az.

Nem is tévedtem. Mára odáig jutottunk az MKSZ-ben, hogy a mi kommunikációs irodánk esetenként titkárságként, szervező bizottságként, versenybizottságként, játékvezető albizottságként, de még fegyelmi bizottságként is üzemel, mert ezekben a témakörökben is sokszor minket keresnek meg a kollégák aktuális kérdéseikkel – és nem maradnak válasz nélkül. Ez pedig elsősorban nem nekem köszönhető.

A kollégával, akit méltatok, két könyvet írtunk közösen. Második alkalommal nem kevesebbre vállalkoztunk, mint a magyar kézilabdázás történetének, legnagyobb mérkőzéseinek, eredményeinek, bajnokainak, bálványainak bemutatására, csekély 520 oldalban. Ez mintegy fél Háború és béke terjedelem. Mégsem volt kétségem afelől, hogy megoldjuk a feladatot, mert tudtam, hogy lesz, van mellettem valaki, aki, miközben én szabad óráimban rittyentek egy-egy fejezetet, gondoskodik arról, hogy a legrövidebb képaláírás, a legtöbb kutató munkát igénylő névjegy is hibátlan legyen.

 Egyre erősebb az azt illető gyanúm is, hogy a díjazott az első időutazó, de ezt gondosan titkolja. Másképpen nehezen képzelhető el, hogy olyan mérkőzés szituációkat elevenít fel, amelyeknek már csak kora miatt sem lehetett szemtanúja, ellentétben velem, és ha másképpen emlékszünk egy-egy gólra, ziccerre, sajnos papírforma, hogy én tévedek – aki pedig a helyszínen láttam. De ha a mohácsi csatáról mesélnek neki, szerintem akkor is részletesen elmondja, hol állt Tomori Pál fővezér, mielőtt a janicsár derékhadnak vezette volna a döntő rohamot, és így tovább. Ha pedig esetleg nem tudná valaki, ki volt a Deep Purple basszusgitárosa az együttes első budapesti látogatásakor, csak csörrentse meg az emberemet, és ő kapásból rávágja majd: Roger Glover, 1987. január.

Születésénél, életkoránál fogva híd lehet az én generációm és a mai fiatalok között, akiknek némelyike egyetlen nap alatt szeretne sztárrá válni, tudás, tapasztalat, alázat nélkül. Ezeket az ifjakat terápiás jelleggel és céllal ítélném arra, hogy dolgozzanak vele pár hetet, hónapot, mert akkor meglátnák, megéreznék, hogy így is lehet, sőt, így kell, így érdemes.

Például eljutni a Gyulai István-díjig, amelynek kitüntetettje Liszkay Gábor, a kézilabda-szövetség kommunikációs igazgató-helyettese.