Újabb emlékezés

 Az alábbiakban olvashatják, szövetségünk régi tagjának, Fábián Istvánnak, Molnár Dánielre emlékező írását.

Bevallhatom – mert miért is ne? – könnyeimmel küszködve olvastam végig azt a két, minapi megemlékezést, amely ahhoz a végtelenül szomorú naphoz, 2003. március 26-ához kötődik. Az egyiket Lantos Gábor jegyezte az Origóban, az inspiráció másik felét Gadácsi János publicisztikája adta, aki a Nemzeti Sportban ezt írta: ,,A helyi levegőt magába szívva, a Körkapcsolásban egy kicsit talán pécsivé, szombathelyivé, diósgyőrivé vált, diszkréten élvezve, ha a kisegerek meg-megcibálták a fővárosi oroszlánok bajszát. A csupa bajszos legényből álló Békéscsaba az egyik kedvence volt.”

Békéscsabaiként ez már csak azért is szívmelengető, mert Dani, akit büszkén vallhatok barátomnak is, s aki bejárta a világ minden sarkát, tényleg nagyon szeretett Csabára jönni, és nemcsak a Kórház utcába, és nemcsak a vendégszerető itteniek miatt… Barátságunk fokozatosan felfelé ívelt, az AGFIS (Nemzetközi Sportszövetségek Szervezete) 1989-es budapesti kongresszusán készült interjúja után például este én lehettem Albert herceg magyar hangja a Sportkrónikában… De szigorú is tudott lenni. Egy alkalommal, amikor hét elején benyitottam a 208-as szobába, rögtön rámdörgött: ,,Édes Pistám, megint hosszú voltál a szombati Körkapcsolásban…”

De, ideje, hogy a történetem (emlékezésem) közepébe vágjak! 2001. júniusában Zsilák Ádám helyi vállalkozó (mellesleg korábban élvonalbeli kézilabda-játékvezető) hatalmas tervet álmodott meg. A sportújságíró-szövetség éves, a keleti országrészben soros, szakmai-baráti találkozója méltó keretet nyújtott ahhoz az alapkőletételhez, amelyen – ismereteim szerint azóta is egyedüllóan – saját pénzből épített sportcsarnokot hazánkban. Már másnap kezdtem ,,fűzni” Molnár Danit, hogy jöjjön el a decemberi avatóra, s legyen ceremóniamester. ,,Édes Pistám, tudod, hogy hetven kilométernél messzebbre muszáj nélkül nem mozdulok ki Pestről…” Sikerült meggyőznöm. ,,Rendben, de csak a te kedvedért.”

Zsilák János (balra), Fábián István és Molnár Dániel a sportcsarnokavatón

A vonatról leszállva rögtön egy verset lobogtatott,  és mindjárt fel is olvasta. Természetesen Ónodi Henriettával kezdte és Pásztorékkal folytatta…. ,,Szerinted felolvashatom én ezt a megnyitón?” Tucatnyi bámulatra méltó emberi tulajdonsága közül, lám, íme az egyik. Hogy tudni illik, óriási tudású tudású riporterként  is gyakran kételkedett önmagában – vajon jól gondolja-e dolgokat? A Gulyás Laci által közvetített magyar–szlovák férfi kézilabdameccs utáni vacsoránál Dani aztán előhúzott egy háromoldalas, golyóstollal írt névsort is,  és büszkén mutatta:  Aranyemberek címmel, 60 magyar sportkiválóságról készít fél-félórás interjút, mit szólok hozzá? Teljes-e a névsor, nem hagyott-e ki valakit? Az est forgatagában aztán ez a három cetli nálam maradt – most előhúztam a fiókomból, az első oldal itt látható.

A 60 név Törőcsik Andráséval kezdődik, a 60. Bene Ferencé. Azt máig sem tudom, ki és miért kapott 3, 2 vagy éppen 1 x-et a neve mellé. Nyilván nem jelentett neki gondot visszautazván ismét a felsorolás, hiszen a sorozat elkészült.

Nem sokkal halála után felvetettem egy emlékkötet kiadását a Magyar Rádiónál, de – fájdalom – valamiért nem lett belőle semmi. Most is meghatódva lapozgatok azonban abban az emlékkötetben, amely Dani verseit, szösszeneteit, gyöngyszemírásait tartalmazza. A családot is képviselő szakmabeli Andrejszky Zoltán adta ki.

Dani mindenkit szeretett, ölelt, mert óriási szíve volt. Persze, hogy a kötetben családja mellett billentyűvégre csempészte közvetlen kollégáit is. A ma is előjegyezhető kötet amúgy, szintén feledésbe merült. Idézzünk hát belőle egy kicsit. 1995, és születésnapi köszöntők, kinek hányadikra. Először két öreg bikáról (így aposztrofálta Novotny Zoltánt és Radnóti Lászlót): ,,Történelemtudós ez itt, amaz csak németül beszél / emennek száján gyöngy a szó, s pörög a nyelve, mint a szél”. Vass Pistáról: ,,S amíg a Jónyer-Klampár-Gergely/ triumvirátus húzta, nyeste / Hangod nyomán örömre gyúlt / S arannyal köszönte ránk az este.” S természetesen a nagyfőnök, Szepesi György sem maradhatott ki: ,,De mondd, ha szól és zeng a gól / Vagy célba ér a bal csapott, / A krónikás, a legnagyobb / Lovagi címet nem kapott?” A kötet végén, afféle végszóként szerepel:  Molnár Dániel emlékére a Magyar Rádió elnöke díjat alapított. Első alkalommal 2004. március 26-án, halálának első évfordulóján adják át.

A díj két évet élt.

Pont.

Eezért (is) született a számomra emlékkapaszkodó két cikk után, ez a harmadik is.

Hogy a mostani évforduló kapcsán leírhassam: anno, 2003 után jómagam sem adtam fel! Mármint az emlékezés valamely méltó formuláját. Mi lenne, ha a szóban forgó Zsilák-csarnok bejáratánál emléktáblát állítanánk, annál is inkább, mert akkorra már újabb riporterhalálunk volt.

Micsoda őrület, igen, ilyet csak a sors képes produkálni. A gyászszertartáson együtt álltunk Knézy Jenővel a Kerepesiben, egy hatalmas fának támaszkodva, nem messze Dani ravatalától. És alig telt el néhány hónap, júniusban őt is utolsó útjára kísértük. De, vissza az emléktáblához! Persze, legyen rajta Jenő neve is, annál is inkább, mert ő is szeretett Csabára járni, fejből tudta még a legendás hentes, Krajcsó bácsi lakcímét is. És – csak úgy érdeklődőként – ott volt ő is azon a bizonyos csarnokavatón. Íme, az emléktábla.

Dani! Jenő! Mikor jöttök el Békéscsabára, hogy láthassátok: emléketek itt is tovább él.

2018. április. 16.