Somogyi Tibor Gyulai István-díjat vehetett át kongresszusunkon

Somogyi Tibor, a felvidéki Új Szó fotóriportere is kiérdemelte a Magyar Sportújságírók Szövetségének Gyulai István-díját. Duducz Tibor, Összmagyar Bizottságunk tagja méltatta őt dunaszerdahelyi kongresszusunkon.

Vannak emberek, akik nem hivalkodnak, mégis minden tettükkel nyomot hagynak maguk után. Akik csendben teszik a dolgukat, de ha nincsenek jelen, már érezzük is a hiányukat. Ő ilyen ember.

Fiatalkorában a felvidéki Somorján sokféle sportot kipróbált, de a szíve mindig a szabad ég alá húzta. Kajak, kerékpár, gyalogtúra – a természet közelsége volt az, ami igazán feltöltötte. Az öreg Duna és a Csallóköz különleges világa korán megérintette. A környék kiváló ismerője, Varga bácsi vezetésével olyan rejtett, vadregényes helyekre jutott el, amelyeket csak a folyó ismer igazán. Már akkor olyan „sólyomszeme” volt, amely észrevette a legapróbb szépségeket is – és ez a látásmód azóta is megmaradt.

A természet szeretete ma is része az életének. Sokszor indul útnak egyedül – nem kell hozzá társaság, csak egy jó cipő és a fényképezőgép. A séták során születnek azok a fotók, amelyek már nemcsak dokumentálnak, hanem mesélnek. A csendről. A harmóniáról. A hazáról.

Bár édesapja nyomdokain haladva villanyszerelőként kezdett el dolgozni, a sorsa végül mégis más irányba fordult. A fotózás lett az igazi hivatása. Az első fényképezőgépét, egy Zenitet, Péter sógorától kapta – vele tanulta meg a fényképezés mesterségét, a sötétkamra titkait, a képek „megszületésének” varázslatát. És innentől nem volt megállás.

A kilencvenes évek második felében már rendszeresen jelentek meg fotói a felvidéki sajtóban. Később csatlakozott a Felvidék egyetlen magyar nyelvű napilapjához, az Új Szóhoz, amelynek azóta is meghatározó munkatársa. Egy lap, egy küldetés, egy közösség – hűsége és profizmusa a mai napig példamutató. Legyen szó politikáról, kultúráról vagy sportról, mindig ott van. De a szíve leginkább a sporthoz húz. Ott mindig történik valami – mondja nevetve. És valóban: képein megelevenedik a mozdulat, a feszültség, az öröm.

Fotósként nemcsak kiváló szakember, hanem legendás sofőr is. Ha kell, egy nap alatt akár ezer kilométert vezet – mert a hivatása nem munka, hanem szenvedély. És aki utazott már vele, az tudja: az éjjeli utakat szelve dalra fakad, akár a Megasztár színpadán is megállná a helyét.

Persze, néha előfordul, hogy késik. Az újságírói kollégája ilyenkor forrong, de a megbeszélt interjú mindig megvalósul. Vagy behozza a lemaradást, vagy késik az interjúalany. Ekkor azt szokta mondani: mondtam én, hogy nem kell sietni…

Mindenben lehet rá számítani. Van humora – néha csípős, de mindig szeretetteljes. Hűséges, megbízható, és mindenekelőtt ember. Aki szereti a magyarságát, a magyar válogatottakat, legyen szó fociról, kézilabdáról vagy hokiról. Aki szívén hordozza a magyar vagy a felvidéki csapatok címerét.

Ez a méltatás nem csak egy pályafutásról szól. Hanem egy emberről, aki a munkáját hivatásként, a hivatását küldetésként éli meg. Aki lát – és láttat. Aki szeret – és szerethető. És aki nélkül szegényebb lenne a felvidéki magyar közélet és sajtó.

Hölgyeim és uraim: a Magyar Sportújságírók Szövetsége idei egyik Gyulai István-díjasa: Somogyi Tibor.

2025-06-16