Kovács Erika Gyulai-díjban részesült

A Magyar Sportújságírók Szövetsége Gyulai István-díjjal tüntette ki Kovács Erikát, a Nemzeti Sport munkatársát. A nyíregyházi kongresszuson Harle Tamás méltatta kolléganőnket.

Nem ismerek más magyar sportújságírót, aki ennyire belebújna a sportágaiba, sportolóiba. Szimbiózisban él, és extra bizalmat épít ki velük. Mindezt L. Pap Pistától, a Nemzeti Sport kiváló szerkesztőjétől kapom útravalóul, amikor Kovács Erikáról kérdezem.

Minden sportoló álma, hogy olimpiai bajnok legyen, és alighanem minden sportriporter álma, hogy olimpiai bajnokságokat közvetítsen, arról és róluk írjon. Erikának mindez sokszorosan megadatott. Szilágyi Áron, Berki Krisztián Gyurta Dani, Hosszú Katinka, a gyorskorisok. Micsoda névsor! Hány történelmi siker és mennyi eufória…

Mennyi lehetőség, hogy egy újságíró tündökölhessen, lubickolhasson, elmélyülhessen. Ezzel együtt is lehetne mindez „csupán” munkakapcsolat. De aki Erikát csak egy kicsit is ismeri, és aki akár csak egyetlen tudósítását, jegyzetét, interjúját olvasta, tudja, esetében a hőfok egészen más…

Ismerem őt az első tollvonások óta, és azt remélem, amikor tüskésen vág bele egy cikkbe, hogy az az első mondat azonnal megbökje az olvasót, abban talán én is benne vagyok egy picikét.   Hiszen az újságíró iskolában volt szerencsém tanítani egy jogász lányt, akinek volt egy álma. Sportújságíró szeretett volna lenni. Az lett. A legkiválóbbak egyike. Különleges stílus, különleges egyéniség.

De vajon hogy látják őt a nagy bajnokok?

Elsőként két napig hívtam a Nagy Bajnoknőt.

Mindhiába.

Nem vette fel.

Aztán egy sms-ben megírtam, miért keresem. 2 perc múlva érkezett a válasz, hogy nem sokára hívni fog. És valóban, pár perc múlva csörgött a telefonom. „Hogy mi lenne az az egy, amit Kovács Erikával kapcsolatban kiemelnék?” – kérdezett vissza. „Az empátia. Például, hogy a mix-zónában is támogató. Hogy amikor fél perce szállok ki a vízből, nem fog olyat kérdezni, amitől égnek áll a hajam. Ha fel is tesz kemény kérdéseket, sosem támadó jellegű. A nagyinterjúknál pedig olyan, mintha a barátnőmmel beszélgetnék. Kiadhatom és elengedhetem magam, mert tudom, hogy Erika tisztességes lesz. Ő az az újságíró, akiben meg tudok bízni. Megért, mint sportolót és megért mint nőt.  Gyerekkoromtól végigkísérte a pályafutásomat, nem emlékszem olyan jelentősebb versenyemre, amin Erika ne lett volna ott.”

Itt tartottunk a rövid beszélgetésben, amikor Hosszú Katinka jelezte, most mennie kell, mert két perc múlva kezdődik az edzése. „Tudja, az edzőtáboroknak azért szigorú rendjük van” – tette hozzá. De hát miért, honnan hív? „Thaiföldről.” Ez most komoly? „Persze, komoly! De hát nem megírta, hogy Erikáról szeretne beszélni velem. És ez a minimum, amit a barátjáért megtehet az ember” – mondja a telefonban a háromszoros olimpiai, kilencszeres világ- és tizenötszörös Európa-bajnok magyar úszónő. Thaiföldről.

Ő amott belecsobbant a vízbe; én pedig emitt úszom… az örömben.

Egy Magyar-vándorral átlibbenek az íróasztalomon, hogy Erika másik nagy kedvencét, Berki Krisztiánt tárcsázzam. „Erika számomra nem csak egy újságíró, a barátomnak mondhatom” – ez az első mondata. „Szinte gyermekkorom óta ott volt mindig.” Fel tudna idézni egy legemlékezetesebb pillanatot? – teszem fel a legközhelyesebb újságírói kérdést. „Hogyne! – jön a válasz azonnal. – 2007, Stuttgart, világbajnokság. Második lettem és ezzel biztossá vált, hogy nem indulhatok a pekingi olimpián. Életem addigi legnehezebb percei voltak. Úgy éreztem, az egész világ összeesküdött ellenem. Átrobogtam a sajtózónán, nem akartam senkivel sem beszélni. Valahol hátul aztán leültem, összekuporodtam és eltörött a mécses. Erika odajött, leguggolt hozzám, nem kérdezett semmit, csak vígasztalt. Az évek során barátok lettünk, sőt családi barátok…”

A telefonom ekkor le akart merülni, de egy parádriposzttal csatlakoztattam az elektromos hálózatba, így semmi akadálya nem volt, hogy üzenetet küldjek annak az embernek, aki Tokióban ismét sporttörténelmet írt. „Áront most úgy sem tudod elérni”, mondta korábban a vívószövetségi emberem. Hiszen a hétvégi versenyre készül, ilyenkor már csak arra koncentrál. Rendben, én azért megpróbálom. Néhány óra múlva egy végtelenül nyugodt, intelligens hang szól bele a telefonba:

„Elnézést, de csak most tudtam hívni, Szilágyi Áron vagyok. Erika…? – kezdte –… Ő tényleg az a sportújságíró, aki tiszta szívből szereti a közeget, amiről ír. Nemcsak a versenyeken látjuk, de ott van az edzéseken, lejön az edzőtáborokba is. Magába szívja a levegőt! Együtt lélegzik velünk… És nem csak akkor, ha jönnek a sikerek. Egy kevésbé sikerült világbajnokság után odajött hozzám és azt mondta, neki most az a dolga, hogy kemény kérdéseket tegyen fel nekem. Vállalom-e így is az interjút? Mert csak akkor van értelme. Vállaltam. És tényleg jöttek a kemény kérdések. De úgy éreztem, nem ellenem, hanem ezt is értem írja. Erikától mindig azt kaptam, amit megígért.”

Minden sportoló álma az olimpiai bajnoki cím. Minden sportújságíró álma, hogy ezekről a sikerekről és ezekről a sportolókról írjon. És mi lehetne más egy könyvkiadó álma, minthogy a legjobb sportújságíró könyvét gondozhassa. Úgyhogy, Kedves Erika, most már ne vacakolj, írd meg a short trackesekről a könyvedet, amelynek a fülszövegén büszkén ott szerepel majd ez is: Kovács Erika, Gyulai-díjas.

Fotó: Cseh Péter

2022. április. 14.