Csillag Péter Feleki-díjas

Csillag Pétert Feleki László-díjjal tüntette ki a Magyar Sportújságírók Szövetsége a nyíregyházi kongresszuson. A Nemzeti Sport főmunkatársát Szöllősi György méltatta.

Akit most méltatok, évekig azért nem kapott Feleki-díjat, mert, mondtuk az elnökségben, bár kétségtelenül megérdemelné, talán túl fiatal még. Ekkor már túl volt az ifjú sportújságírók Németh Gyula-díján, a Junior Prima-díjon, majd nagyhatású nemzetisportos cikksorozatai, riportkörútjai összefoglalásaként sorra következtek a könyvei az irodalom, a történelem és a futball kapcsolatáról, az eltűnőben, átalakulóban lévő falusi fociról. Ekkor már az MSÚSZ nívódíjasa is volt, s a Feleki-díjat a szakma egyik legrangosabb kitüntetését talán azért nem kapta meg az elmúlt években, mert a döntéshozók látatlanban is biztosak voltak abban, hogy már biztosan régen Feleki-díjas. És miközben kimondottan az írott műfajokban érzi otthon magát, azért pompás videósorozatot szerkesztett a „budapesti futballmesékről”, élére áll olyan közéleti kezdeményezéseknek, mint a riportsorozatához és az abból készült kiállításhoz kötődő sátoraljaújhelyi beszélgetések a „Harmadik félidő bisztróban” vagy részt vesz a Gellérthegyi séták vezetésében családtagjaival együtt. Hiszen otthonról hozza és már családapaként adja tovább a magyar és európai kultúra iránti elkötelezettségét, a megalkuvást nem tűrő szellemi szabadságot, és szuverén gondolkodást.

Egyik első emlékem vele kapcsolatban, hogy alig húszéves gyakornokként – azt hiszem, pázmányos egyetemistaként – minden mondatáért, minden szaváért megküzdött egy általam, a hasonlóan konok 29 éves rovatvezetőhelyettes által lerövidíteni próbált írásában a Nemzeti Sportnál. A laphoz azóta is hűséges és nagyon sokat jelent neki a Nemzeti Sport hamarosan 120 éves hagyománya, története, amelynek utóbbi csaknem két évtizede már nagy mértékben róla, a mai kitüntetettünkről szól.

Első (amúgy máig tartó) vitáink idején fogalmam sem volt arról, hogy a Belvárosi Templomban gyerekkoromban a most méltatott kolléga dédpapája, Molnár C. Pál által készített-festett főoltárt bámultam vasárnaponként és arról sem, hogy a vakszerencse révén pár évig szomszédok leszünk a Ménesi úton. Mai rég megérdemelt kitüntetése szempontjából persze ezek a személyes emlékek lényegtelenek, ahogyan az is, hogy a csikket a harmadik emeletről kiejtve egyszer majdnem felgyújtottam az első emeleti erkélyüket.

Ehelyett még hosszan lehetne és illene még méltatnom őt, de szigorúak a díjkiosztónk szabályai, ezért csak a díjazott szakmai alázatára és elhivatottságára szerintem leginkább jellemző epizódot elevenítem föl, azt, amikor elkezdett oroszul tanulni, amint felcsillant a remény, hogy az NS-t tudósíthatja majd a futball vb-ről Oroszországból. Mert persze angolul, olaszul, franciául, s még ki tudja, hány nyelven már addig is beszélt. Ahogyan a futball nyelvén is, nem csak tudósított három vb-ről és négy Eb-ről, de a mai napig focizik, remekül, legközelebb a holnapi Hoffer-kupán győződhet meg erről bárki – remélem… Nem mindennapos egyéniségére, hogy azt ne mondjam, különcségére pedig azt hoznám példaként, amikor a közelmúltban, telítődve a sportújságírással, elment szőlőmunkásnak egy vagy két hónapra, hogy kiszellőztesse a fejét és új erőt gyűjtsön…

De itt, a Nyírségben illik azt a projektjét is megemlíteni, amikor családfakutatással kiderítette, hogy a világhírű, amerikai úszózseni, Mark Spitz egyik magyarországi őse Nyírkarászon volt szeszfőző…

Méltatott kollégám könyveiben egyébként ez, a talán számára is elfogadható meghatározás olvasható róla: „Újságíró, történész, a Nemzeti Sport főmunkatársa. Elsődleges érdeklődési területe a futball társadalmi, kulturális, történelmi vetülete.” Hasonlóan egyébként az innen nem messze, Szatmárnémetiben született Feleki Lászlóhoz.

A Magyar Sportújságírók Szövetsége Feleki-díjasa: Csillag Péter.

2022. június. 13.