Az MSÚSZ idei díjazottainak méltatása

A Magyar Sportújságírók Szövetségének hagyománya, hogy éves díjátadói után közzéteszi a kitüntetettek méltatását. Honlapunkon egybe közöljük az elhangzott laudációkat.

 

A Gyulai István-díjban részesült Berkesi Juditot az M4 Sport műsorvezetőjét Dénes András, a női labdarúgás szakírója méltatta.

Vajon mi indíthat arra, egy klasszikus polgári család szeretetből font védőhálójában felnőtt, törékeny szőke kislányt, hogy rendre olyasmibe fogjon, amivel kilóg a sorból?

Ő nem az a lázadó típus, aki azért csinálja a megszokott, helyenként az elvárt ellenkezőjét, hogy ezzel tiltakozzon. Egyszerűen csak azért, mert szereti, mert így érzi jól magát.

Nyolc évig volt aktív futballista. Ma, újságíróként már több elismerést mondhat magáénak, mint labdarúgóként, de azért a sportpályafutására is bátran lehet büszke.

2004-ben arany-, 2005-ben pedig ezüstérmet szerzett a László Kórház játékosaként a Női Magyar Kupában. Sorolhatnánk, milyen remek játékosok voltak csapattársai, mennyi válogatottság készült az edzésekre, meccsekre ugyanabban az öltözőben, ahol ő is, de azok számára, akik maguk is érintettek a női labdarúgásban, talán ennél is sokkal fontosabb, hogy a szakág visszavonulása után is a szíve közepén maradt, immár újságíróként is rengeteget tesz azért, hogy az, ami sokak számára furcsa, az, hogy lányok futballoznak, egyre inkább természetes legyen. Nagy szerepe van abban, hogy ma már egyre több kislány választja azt az utat, amelyen a Baár-Madas Református Gimnázium egykori diákja is elindult – futballozik.

Tehetségét, empátiáját, sokoldalúságát dicséri, hogy az M4 sportcsatornához annak alapításakor csatlakozó riporterként két olyan, a hazai sportéletben abszolút „macsónak” számító sportágban lett elfogadott, befogadott, mint a vízilabda és a labdarúgás.

Társadalmi, a közösséget segítő megbízatásokat is vállalt, tagja a Magyar Labdarúgó Szövetség, valamint az UEFA Női Bizottságának is, a 2019-es, budapesti rendezésű Női Bajnokok Ligája-döntő arca, háziasszonya volt.

Pályafutásának eddigi legjobb éve a 2016-os volt, olimpiával, labdarúgó Európa-bajnoksággal, mindkettőn magyar főszereplőkkel. Idén, 2021-ben ugyanilyen évünk van, már „nyakig” benne vagyunk a labdarúgó Eb-ben és jön az olimpia is. Számára ez újra a sikerek éve lehet, de van azért egy óriási különbség 2016-hoz képest, amikor egy ország a sportolók mellett egy törékeny szőke riporterlány szurkolója is lett. Immár van egy saját szurkolója is, Kincső, aki a tévé képernyőjén nem a profi, a legváratlanabb helyzetekben is jól reagáló, több nyelven beszélő riportert látja. „Csak”, Anyát.

A Magyar Sportújságírók Szövetsége a 2016-ban alapított Gyulai István-díjjal tünteti ki Berkesi Juditot.

 

 

 

A Gyulai István-díjban részesült Bánki Józsefet, a Zöld és Fehér magazin főszerkesztőjét Ballai Attila, a Mediaworks sport divíziójának igazgatója méltatta.

Kedves Kollégák, túl sokáig nem fogom tudni titokban tartani a díjazott személyt, mert egészen egyedi pályaív az övé. Már a kezdete is az volt. Amikor megkapta az első újságíró-gyakornoki feladatát, kicsit félreértette.  Az akkori rovatvezetője átadott neki egy MTI-hírt, még nem elektronikus formában, hanem papíron, s azt mondta: „Ezt írd át!” Ő ezt komolyan vette, neki még ilyet nem mondtak, fogott egy tollat, egy A/4-es papírt és átírta. Szépen, szóról szóra átmásolta. Ez nem az ő hibája volt, hiszen nem tudta, mit jelent az, hogy átírni, s ez a sztori nem a poénról szól, hanem az alázatról. Arról, hogy ő zokszó nélkül ezt a feladatot vállalta.

Egy olyan ember, aki nem az utcáról jött be és nem 18 éves volt, hanem elképesztő karrier állt mögötte. A Ferencváros ünnepelt és rajongott futballistája volt és újságíró szeretett volna lenni. Úgy döntött, hogy ezt a pályát a nulláról fogja elkezdeni, ami, persze, nem sikerült, mert akkor már messze nem a nullán volt, hanem sokkal magasabban. Erre én akkor jöttem rá, amikor először hosszabban beszélgettünk, 1990 szeptemberében, egy Antwerpen–Fradi UEFA-kupa-mérkőzésen Belgiumban. Nem tudom, hogy sárgás volt, vagy sérült, de nem játszott. Előtte beszélgettünk, ő, a Fradi nagy futballistája, és én, a kezdő újságíró, s ő kérdezgetett engem az újságírásról. De nem csak az újságírásról, hanem felmondva az akkori lapom, a Pesti Hírlap szerkesztőit, arról is, hogy a Fekete Zoli hogyan dolgozik, mint lapszerkesztő. El voltam képedve, sportolótól ilyen érdeklődést és tájékozottságot a média irányába még soha nem tapasztaltam. Így kezdte ő az újságírói pályáját.

Az egészen nyilvánvaló számomra, hogy az első számú jellemzője sportolóként a klubhűség volt. Erről van egy érdekes sztori is. Amikor egyszer a Fradiból hívták a Honvédba, mégpedig az Eintracht Frankfurthoz igazoló Détári Lajos helyére, sokszoros, hangsúlyozottan sokszoros pénzért, ő csak annyit mondott Kozma Mihálynak: „Misi, én csak akkor megyek Kispestre, ha elalszom a metrón.” Örökre megmaradt a Ferencváros mellett, a futballban és az újságírásban is, hiszen egészen természetes következménye volt addigi pályájának – s ilyenkor az ember megnyugszik, hogy mégiscsak rendben van a világ és az élet, mert minden a helyére zökken –, hogy amikor 2012-ben megalakult a Zöld és Fehér, a Ferencváros futballmagazinja, ő lett a lap főszerkesztője. S a klubhűség ugyanúgy jellemezte és jellemezi ennél a lapnál is. Ez egy havi magazin, nemrégiben készült el a századik száma és századik számot is ugyanolyan izgalommal, szeretettel és odafigyeléssel szerkesztette, mint az elsőt. A legkisebb kulimunkát is ugyanúgy végzi, mintha ez az első szám, ő pedig gyakornok lenne. Az a srác, aki annak idején átírta az MTI hírét. Eközben, persze, nagyon komoly magasságokat is elért.

Soha nem élt azzal a helyzeti előnyével, amit futballistaként megszerzett, de ettől még egészen egyedi a stílusa. Mindig azt szoktam mondani, hogy nem szóbűvésznek kell lenni, nem attól lesz újságíró valaki, hogy a labda helyett le tudja írni, hogy pettyes, vagy játékszer, vagy laszti, hanem hogy meg tud fogalmazni olyan egyedi gondolatokat és érzéseket, amelyek ők jellemzik, és amelyekből kiderül, hogy ezt ő írta, ő tud így gondolkodni vagy érezni, s legalább egy ilyen utalás legyen minden írásában. S neki minden írásában van, nem egy, több. Úgy bennfentes, hogy soha nem kérkedik vele. Úgy szereti mérhetetlenül a Ferencvárost, hogy ettől még nem elvtelen. Kritikával is illeti. Írásaiban is, s ezek a bírálatok mindig ösztönzést jelentenek. Annak is, aki olvassa, s egészen biztos vagyok abban, hogy a sportolóknak, a labdarúgóknak, a játékosoknak is.

Amennyire örültem, amikor megtudtam, hogy ő lesz a Zöld és Fehér főszerkesztője, ugyanannyira örültem ennek a felkérésnek is, s nagyon hálás vagyok, hogy én méltathattam Bánki Józsefet, Dodit, az MSÚSZ Gyulai-díjasát.

 

 

 

A Gyulai István-díjban részesült Boros Miklós kolozsvári sportújságírót erdélyi kollégája, Kádár Zoltán méltatta.

Mennyit tudtunk vitatkozni a játékvezetői ítéleteken a kilencvenes évek elején Székelyudvarhelyen megszervezett magyar diákkosárlabda-bajnokságokon! De aztán a sors mindkettőnket megajándékozott bajnoki címekkel – és lenyugodtunk. Talán azért, mert átálltunk a barikád túlsó oldalára. Akkor is elsősorban a pályán kívülről osztotta az észrevételeket. aztán mégis újságíró lett belőle. Már az érettségije után publikált a Szabadság napilap sportrovatában, később egy román nyelvű lapban, majd a Krónika című erdélyi lapban jelentek meg írásai. De dolgozott a Sport 80 hetilapnál, illetve a sokáig az erdélyi magyar sportélet meghatározó online portáljánál, a sportoldal.ro-nál. Jelenleg írásai a Nemzeti Sportban olvashatóak, elsősorban a magyar vonatkozású eseményekről tudósít Emellett a Főtér portálon is sportosan jelenik meg. Néhány éve pedig bekapcsolódott a romániai magyar sportközvetítésekbe, a kolozsvári rádióban elsősorban a helyi CFR mérkőzéseit tolmácsolja gyorsléptű, szakszerű mondataival. Rendszeresen feltűnik a Kincses Város kosárlabda-csapatai mellett hivatásos statisztikusként, de 2013 óta ő szervezi a Kolozsvári Magyar Napok sportbeszélgetéseit is. Néha zavarba jön, ha egy Kolozsvár–Sepsiszentgyörgy labdarúgó-mérkőzés preferált győzteséről faggatják, de nem távolodik el a Szamos-partiaktól. Egy körkérdésben még a nyári Európa-bajnokság döntőjének eredményét is megírta. 2021. július 11-én, a Wembley Stadionban: Anglia–Magyarország 3-6. Csak azt nem tudom, melyikhez ért jobban: a kosárlabdához vagy a labdarúgáshoz.

A Magyar Sportújságírók Szövetsége egyik 2021-es Gyulai-díjasa Boros Miklós Kolozsvárról.

 

 

 

A Gyulai István-díjban részesült Szilágyi Lászlót, a Magyar Nemzet újságíróját Bodnár Zalán, a Nemzeti Sport és a FourFourTwo munkatársa méltatta.

Amikor először hallottam Szilágyi László nevét, az ereimben megfagyott a vér. 2010 júniusa volt, én éppen életem nagy dobására készültem, a FourFourTwo.hu névtelen hobbibloggereként építgettem azt a médiahacket, miszerint kinn vagyok Dél-Afrikában a futball-világbajnokságon, és onnan jelentkezem minden nap színes bejegyzéssel. Egyszer csak a magazintól üzentek, hogy tőlük is kiutazott egy bizonyos Szilágyi László, és alkalomadtán összefuthatnék vele Dél-Afrikában. Nos, én éppen a nyolcadik kerületi albérletem mélyén lapítottam, és semmihez sem volt kevesebb kedvem, mint véletlenül „összefutni” valakivel Dél-Afrikában, ami minden tervemet borította volna, úgyhogy egy hónapon át drukkoltam, nehogy kedve támadjon közelebbről ismerkedni… Mindketten az álmainkat követtük akkor, ráadásul ő tényleg el is jutott az afrikai vb-re. Mi sem jellemzi jobban az elhivatottságát, minthogy ehhez mélyen a zsebébe kellett nyúlnia, a költségei túlnyomó részét önerőből fedezte, de érezte a delejes vonzerőt, miként egy évvel korábban is, amikor szintén Afrikába, Egyiptomba utazott saját költségeire az U20-as magyar válogatott után, a korosztályos vb-re. Miután a médiahackem bevált, kollégákká váltunk a FourFourTwo magazinnál, rövidesen pedig munkatársak lettünk Felcsúton is, a Puskás Akadémia sajtóosztályán, ahol nem csak írt, de a hangját is kieresztette – talán kevesen tudják, de kiváló kommentátor is volt az akadémia televíziójánál. Az edzések és meccsek után a pálya szélén, időnként a kollégium folyosóin faggattuk Kleinheisler Lászlót vagy éppen Sallai Rolandot, közben lestem el tőle a műhelytitkokat. A srácok arról álmodtak, hogy egy napon nagy tornán szerepeljenek a magyar válogatottal, mi pedig arról, hogy ismert sportújságírók legyünk. Bár így válna valóra minden: „Salla” és „Scholes” tegnapelőtt Portugália ellen lépett pályára Eb-meccsen a Puskás Arénában, mi pedig azóta mindketten országos napilapnál dolgozunk. Ő már hosszú évek óta a Magyar Nemzetnél, miközben a FourFourTwo révén megmaradt közöttünk a közvetlen munkakapcsolat és barátság is.

Ritka szórakoztató személyiség, magával ragadó humorral. Az ősi angol futballstílust, a „kick and rush”-t nem úgy szokta használni magyarul, hogy „rúgd és fuss”, hanem úgy, hogy „rúgd és kuss” – csak a zsenik tudnak átnevezni valamit úgy, hogy az lényegében ugyanazt jelentse, de sokkal viccesebben hangozzék. Amikor Lipcsei Pétert a róla szóló könyv címlapján ikonnak nevezték, ő a kritikájában leírta: „pedig nem is hasonlít görögkeleti szentképre”. Az egyik legszerethetőbb tulajdonsága, hogy ha éppen úgy tartja kedve, mesterien tudja utánozni mások beszédstílusát, különösen nagy a repertoárja politikusokból, és ezzel a képességével számos húzós lapzártán vagy a szerkesztőségi munka kritikus momentumaiban tudta pillanatok alatt oldani a feszültséget. Mivel jól ismerem, tudom, hogy most hiába is kérném, de higgyék el, nagy derültséget keltene itt a teremben, ha most például Hiller István volt oktatásügyi miniszter hangján venné át a Gyulai István-díjat, amelyet már csak azért is megérdemel, mert az idén aligha volt olyan nagy hatású sportcikk a magyar sajtóban, mint Szilágyi László interjúja Petry Zsolttal.

 

 

 

A Gyulai István-díjban részesült Szűcs Miklóst, a Nemzeti Sport szerkesztőjét Deák Zsigmond, a lap főszerkesztő-helyettese, az MSÚSZ elnökségi tagja méltatta.

Ha kedd, akkor nem Belgium, hanem tollaslabda. Mivel rövid megszakítással 33 éve egy helyen, nevezetesen a Nemzeti Sportnál (érkezésekor még Népsportnál!) dolgozik, ezt a fontos tényt már minden kollégája tudja róla. Ezért kedden délután nem is keressük, mert felesleges, máskor viszont bármikor lehet, mindig elérhető, megbízhatósága, alapossága ebben is megmutatkozik. Amikor ezen a hétfőn hívtam, s nem vette fel, kezdtem megsértődni, de rövidesen visszahívott, s szinte szabadkozva mondta, előrehozta egy nappal a tollaspartit, hiszen kedden más program várt rá: a magyar–portugál Eb-meccs! Azt hiszem, ez megfelelő alibi volt. A jelenlévő gyerekeken kívül gyakorlatilag csak ő nem ivott sört a Puskás Arénában, mivel antialkoholista, mit csináljunk, senki sem mentes a rossz tulajdonságoktól…

A tréfát félretéve, egy igazán tapasztalt kollégáról beszélünk, aki közgazdasági diplomával a zsebében a nyolcvanas évek végén került a Népsport szerkesztőségébe. 1988-ban fejezte be az újságíró-iskolát, s abban az évben már tagja volt a szöuli olimpiai stábnak. Az öt karika pályafutása egyik vezérfonala, a helyszínről tudósította az 1996-os atlantai paralimpiát, a 2000-es sydney-i, a 2004-es athéni és a 2016-os riói olimpiát. A másik vezérfonal (a már említett tollas mellett) az asztalitenisz és a jégkorong, előbbinek még mindig ő a szakírója a Nemzeti Sportban, amit nem tud Jónyerről, Klampárról, Bátorfi Csilláról és a mai utódokról, az nem is létezik az asztal körül. Hokiban is abszolút otthonosan mozog, könyvet írt többek között a 2008-as szapporói csodáról vagy épp Szuper Leventéről. Az újságnál gyorsan végigjárta szamárlétrát, majd szinte váltogatta a rovatvezetést és a lapszerkesztést. 2006-ban tett egy rövid kitérőt a Borshoz, de 2008-ban „hazatért”, azt hiszem, ezt az ő esetében nem túlzás így fogalmazni.

Jelenleg a Nemzeti Sport egyik vezető szerkesztője, s állandó magazinszerkesztője, valamint olimpiafelelőse, ő tartja a kapcsolatot a Nemzetközi és a Magyar Olimpiai Bizottsággal. A már említett megbízhatósága, alapossága miatt ő írja a szerkesztői beosztást, a különböző értekezletek, megbeszélések emlékeztetőit, így sokszor szembesít minket azzal, amit elfelejtettünk, esetleg szívesen felednénk. Eredeti ötleteknek sincs híján, bár sokan plagizálták már, tanúsíthatom, 2017-ben az ő fejéből pattant ki a Magyar Játékok gondolata, amire a hírek szerint a közeljövőben sor is kerül, sokunk örömére.

Reméljük, az pedig az ő örömére szolgál majd, hogy a Magyar Sportújságírók Szövetsége idei Gyulai-díjának egyik kitüntetettje: Szűcs Miklós.

 

 

 

A Gyulai István-díjban részesült Vasvári Ferencet, a MOB kommunikációs főmunkatársát Kolozsi Ildikó méltatta videoüzenetében:

Bástya… A sakkban a legerősebb figura a vezér után. Az építészetben a vár biztos pontja, védelmi ereje. Ha egy emberre azt mondják, hogy „bástya”, akkor az tud valamit. Letett valamit az asztalra. A Magyar Olimpiai Bizottságnál így tekintenek rá. Kevés olyan ember van a mai magyar sportmédiában, akit ennyire tisztelnek és elismernek a közvetlen munkahelyén – és ennyire nem ismernek a sportújságíró kollégák.

Nem szeretjük a hangadókat, nem szeretjük azokat, akiknek mindenről van véleménye, nem szeretjük, ha valaki mindenütt ott van. De mi van a láthatatlan bástyákkal, a Néma Leventékkel, az alázatos és szorgalmas háttérmunkásokkal? Miért nem ismerjük őket? Erre sokféle alibink van. Nem vegyül velünk, nem bratyizik velünk, nincs ott mindenhol, nincs mindenről véleménye, kicsit szürke nekünk. Ilyenek vagyunk mi, emberek. De a bástyák ettől még állnak.

Ez a bástya 1970. május 8-án született, és zenetagozatosként vágott neki az iskolai éveknek. A zene, a harmónia mai napig része az életének, azt is megsúgták, hogy Travolta is leckéket vehetne tőle. Versenyszerűen kerékpározott, de mind e közben egy dolgot tudott csak biztosan: bármeddig is tartson a pályafutása, a sporttól soha nem akar eltávolodni. A TF-en 1996-ban szerzett testnevelő tanári diplomát, közben sportszervezést is tanult, vitorlázott és ezt oktatta is. Egy idei nem találta a helyét, aztán a sors a Komlósi Oktatási Stúdió felé sodorta, ahol Újvári Gábor és Varga Sándor felfigyelt az alázatos és szorgalmas fiatalemberre, így gyártásvezetőként az Aloha Produkciónál találta magát. A NUPI-nál már kommunikációs főmunkatársként tevékenykedett 2002-től, és közben sajtófőnöki pozíciókat is betöltött, elsősorban kerékpáros versenyeken, de sajtózott az evezős-szövetségnek és főtitkárként hagyott nyomot maga után a Kerékpáros Edzők Társaságában.

2012-től erősíti a Magyar Olimpiai Bizottság kommunikációs csapatát. Azt mondják róla, hogy ő a legjobb „telefonos segítség” a MOB könyvtárában, háttéranyagok, elnöki beszédek, sportévkönyvek, néha egy kis fotózás, semmi nem fog ki rajta, és semmire nem mond nemet. Aktív tagja a Magyar Olimpiai Akadémiának és a Kegyelet Egyletnek.

A latin erre azt mondaná, rara avis, ritka madár. Mégis, adódik a korábbi kérdés: Miért nem ismerjük jobban az ilyen értékes embereket? Nem felhívást terveztem, hogy holnap tobzódjunk a MOB előtt, kérjünk tőle időpontot egy kávéra, mert annak biztosan nem örülne. De az biztos, hogy a mai kissé felületes, szerepjátszós világban az ilyen emberek adhatnának muníciót, vagy erőt a maszkok levételéhez. Ja, hogy nem jelent meg Pullitzer-díjas cikke, hogy nem bandázik velünk, hogy mindig csak a munkájára figyel? Igaz, „nagy hiányosságok” ezek, s a csili-vili vitrinbe nem éppen illők.

Vasvári Ferencnél jobb helyre nem kerülhetne ez a díj. Az ő vitrinjébe, ahol nincsen talán egyetlen maszk sem, csak a kívülállók számára láthatatlan értékek. Ezektől lesz, illetve marad olyan, amilyennek tartják. Biztos pont és védmű, és – szerintem – neki ennyi éppen elég.

Feri, mit csinálsz jövő héten? Szeretettel gratulálok!

 

 

 

A Boskovics Jenő-díjban részesült Szilágyi Anna fotóriportert dr. Csisztu Zsuzsa, a Magyar Sportújságírók Szövetségének alelnöke, az AIPS végrehajtó bizottságának tagja méltatta.

Egy ifjú hölgy veheti át elsőként a Boskovics Jenő-díjat, aki nagy sikert ért el, mert az AIPS, a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség idén harmadik alkalommal megrendezett díjkiosztóján, ahol öt kontinens sportújságírói versengtek majdnem kétezer pályaművel, a világ legnagyobb hír- és képügynökségei között, egy egészen különleges pályázati anyaggal szerepelt. A 30 év alatti fotóriporterek kategóriájában a FradiMédia és a Fotósarok fotósa nyert, a 2020-as, budapesti rendezésű – s erre is már úgy gondolunk vissza, hogy Úristen, 2020-ban még volt valamilyen világverseny, volt bizony – vízilabda Európa-bajnokságon készült képét ismerte el a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség.

Ki kell, hogy emeljem, hogy ez a fiatal és tehetséges ifjú hölgy, bátor döntéssel benevezett erre a versenyre, bár azt mondta nekem korábban, hogy nem nagyon szokott ilyen versenyeken részt venni, alapvetően nem nagyon szokott nyerni. Inkább mindig arra koncentrált, hogy a munkája jó legyen. Az előzsűriző társaság tagjaként nem csak azt volt fantasztikus végignézni, hogy ennek az ifjú hölgynek milyen nívós fotója szerepel a versenyben, hanem azt is, hogy amikor szóba került, hogy fel kell vele venni a kapcsolatot, én nagyon büszkén hallottam, hogy ha kellett angolul, ha kellett németül, ha kellett, akkor pedig spanyolul tudott válaszolni, méghozzá nagyon magas szinten a hozzáintézett kérdésekre. Bár istenigazából nem a beszéd az ő igazi nyelve, azért az sem árt, ha valaki nemzetközi közegben meg tud szólalni pár nyelven.

Mégis azt kívánom, maradjon annál a „nyelvnél”, amelyről kiderült, hogy kitűnő benne, a fotózásnál.

Hölgyeim és Uraim, ebben az esztendőben a Boskovics Jenő-díj nyertese: Szilágyi Anna.

 

 

 

A Sport TV és az MSÚSZ közös elismerésében, a Lázár Bence-díjban részesült Bozsik Pétert, az M4 Sport szakkommentátorát Molnár Mátyás, az M4 Sport műsorvezetője méltatta.

Név a szakmában. Nem is akármilyen név. Meg is kérdeztem a gyermekeimet, hogy mi jut eszükbe először, ha ezt a nevet kimondom. A lányom azt mondta, kispesti lakosként, hogy egy stadion. A fiam azt válaszolta, futballistaként, hogy egy utánpótlás-futballprogram. Természetesen mindketten tudják, ki a névadója a megújult arénának és a remek indult, mára továbbgondolásra okot adó programsorozatnak. De mit gondol az az ember, aki utódként ezt a nevet viseli? Mi van e név mögött? Teher, vagy áldás? Hogyan lehet valaki önmaga, hogyan képviselheti egyszerre ezt a hatalmas örökséget, az Aranycsapat, a vb-ezüst és az Évszázad mérkőzésének hagyományait úgy, hogy közben önmaga is kivívja a neki járó tiszteletet.

Mai ünnepeltünk több választ is talált erre. Az egyik a munka. Edzőként sikerre vitt több klubcsapatot is, meccselhetett sikerrel Sir Alex Ferguson ellen, de, azt hiszem, legalább ennyi büszke arra, hogy hazai edzőtársaival szemben sikeres volt. Elmeséléseiből tudom, milyen módon építette fel ezt az utat, hogyan próbálta ki „kicsiben” azokat az innovatív megoldásokat, amelyeket később akár a Manchester United ellen is alkalmazhatott. Ennek kibontására most nincs idő, ráadásul, akik nap mint nap hallgatják a mérkőzésekkel kapcsolatos kommentárjait, úgy is tudják, milyen futballban hisz.

S ez is az örökség része, amit képvisel. Látvány, támadófutball, a játék klasszikus szépségei. A munka óriási felkészültséggel és alázattal párosul. Nem titok, hogy ma, amikor sokan elvesznek a számok és a statisztikák tengerében, olyannyira, hogy ahhoz mindenképpen tabletet kell használniuk, főhősünk a papírra írott szóban, számokban, gondolatokban hisz. Ennek ellenére mondom, bármit kérdezek műsor közben, korábbi ellenfelekről, gólszerzőkről, adatokról, gyorsabb, mint a világháló.

A másik, talán még ennél is fontosabb válasz, amivel kivívta a tiszteletet, az az embersége. 2015-ben kezdtünk együtt dolgozni, s azonnal feltűnt, micsoda együttérzéssel kezel edzőket, játékosokat, helyzeteket. Nem azért, mert védeni kellene a nehezen védhetőt. Nem is teszi. De nem felejtette el, hogy honnan indult, micsoda nehézségekkel kell megküzdenie nap mint nap egy sportolónak, egy szakembernek.

Talán azt is tudom már, hogy ez az emberség honnan fakad. Az idő múlásával egyre elmélyűltebb beszélgetéseket folytattunk, s bízom abban, hogy a jövőben is megtisztel ezzel. Keresztényi életvitele sok nehéz pillanaton segítette át őt is, hiszen tudjuk, a keresztény ember sem hibátlan. De az, hogy van-e rajta áldás, talán a legtöbbet jelent az életben.

Az Év televíziós szakkommentátora igazi „név” a szakmában. Önmagáért. Mert kivívta magának, emberséggel, alázattal, munkával.

Lázár Bence-díjas: Bozsik Péter, Peti bá’. Isten áldjon!

 

 

A Farkas József-díjban részesült Kisbenedek Attilát, az AFP fotóriporterét Balogh László, a Reuters fotóriportere méltatta kedvesen csipkelődő szavaival.

Ez az ember, aki ezt a díjat kiérdemelte, nagyban hasonlít Lópici Gáspárhoz. De nem az utca, hanem a világ hírmondója. Mintegy harminc éve ül mellettem különböző sporteseményeken, hol jobb képet csinál, mint én, hol rosszabbat, de hát ez belefér ebbe a történetbe. Volt sportolói múltja, s ettől lett jó sportfotós? Valószínűleg van köze a kettőnek egymáshoz, kézilabdázott. Most már, hogy megfiatalodott, nem több hetven évesnél, lyukakra játszik. Nem kevesebbre, egyszerre tizennyolcra. Mert ez egy sétálós munka, a teniszpályán már nem tud labdáért elfutni, inkább odasétál a lyukhoz, aztán beüti.

Aki ezt a díjat nagyon megérdemli, az Kisbenedek Attila, az AFP fotóriportere.

 

 

 

A Farkas József-díjban részesült Mirkó Istvánt, a Magyar Nemzet fotóriporterét Szabó Miklós, a Nemzeti Sport fotórovatának vezetője méltatta.

Amikor megkaptam a felkérést erre a laudatióra, kedvenc együttesének, a Tankcsapdának egyik száma jutott az eszembe. amelyben Lukács Laci ezt énekeli: „Én, ha újra megszületnék, biztos rock and roll sztár lennék, nem valami olcsó vidéki srác”. Kitüntetettünk, ha újra megszületne, biztosan nem rock and roll sztár lenne – hiszen most sem az.

Története úgy kezdődött, mint egy mese. Hol volt, hol nem volt, volt három fiútestvér: Sanyi, Laci és a legkisebb, Csabi. Csabi, aki mindig mindent átkeresztel, még saját magát is. A 20. század végén elindult szerencsét próbálni. Elhagyta a hajdúk fővárosát, Hajduböszörményt, zsebében frissen szerezett fényképész-oklevelével, s meg sem állt Budapestig. Hozta magával a hajdúk leleményességét, sajátos humorát, az alföldi ember tiszta, igaz, becsületes értékrendjét. Sportos családból származik, hamar megtanult futni, úszni, biciklizni, korcsolyázni. Gimnáziumi éveiben röplabdázott, manapság jégkorongozik és kerékpározik. 2017. a Hátsó füves-sorozat folytatásának kedvéért Csillag Petivel körbebiciklizte Magyarországot, s közben több ezer felvételt készített a magyar vidék futballéletéről.

Eddigi több mint huszonötéves pályafutása alatt több tucat sportág rengeteg világeseményéről tudósított, de Ocskay Gabi bácsi miatt a szapporói hősök svájci világbajnoki szereplésének a fényképezése áll a szívéhez a legközelebb.

Első mestere Debrecenben Máté András volt, majd a Nemzeti Sportnál töltött évei alatt egy rovatban dolgozott a Képes Sport, majd a Nemzeti Sport egykori legendás sportfotósával, Cimbi bácsival (Farkas Józseffel), akivel nagyon jó barátságban volt, akitől nagyon sokat tanult, s akinek híres mondását azóta is mindig szem előtt tartja: „Ha jót csinálsz, Cimbikém, rád kapnak” – mondta viccesen Józsi bácsi. De azért ő igyekszik minden szituációban, ügyesen, szépen komponálni és helyesen exponálni, úgy, ahogyan azt mestere is tette, anno.

2015 óta a Magyar Nemzet munkatársa, ahol a sportfényképezés mellett közéleti, kulturális, és szocioriportokat is készít. A zajló labdarúgó Európa-bajnokság akkreditált fotóriportere és utazik első olimpiájára, Tokióba is. Képei tükrözik egyéniségét: egy kicsit lezser, de problémamegoldó, segítőkész, akinek humorba burkolt éles megjegyzései mindig célba érnek.

S ha újra megszületne, biztos sportfotós lenne, olyan, amilyeneket csak az olimpiákon látsz.

A Magyar Sportújságírók Szövetsége a tavaly alapított Farkas József-díjjal tünteti ki Mirkó István, a Magyar Nemzet fotóriporterét.

 

 

 

A Feleki László-díjban részesült Morvai Katalint, a Magyar Hírlap rovatvezetőjét Dénes Tamás, az MSÚSZ főtitkára, az InfoRádió főmunkatársa méltatta.

Tudom róla, hogy már kisgyerekként is szeretett a magasba emelkedni. De mivel, ahogyan egyre nőtt, úgy lett volna egyre nehezebb emelgetni, úgy oldotta meg a helyzetet, hogy elkezdett ugrani. A magasba. Nem is akárhogyan: a méltán legendás, ám szókimondása és politikai nézetei miatt 1956 után mellőzött zseniális edző, doktor Kismartoni Károly tanítványaként országos bajnoki címet nyert a MAFC, majd később a Testnevelési Főiskola csapatával is.

Aztán ugrott még egyet: a TF elvégzése után a civil életbe. Edző, kalapban, címmel jelent meg az első írása, persze, hogy a szinte apaként szeretett mesterről a Népsportban. Ott dolgozott előbb gyakornokként, majd rovatvezető helyettesként, atlétikai szakíróként, mígnem átigazolt a Képes Sportba, a sportsajtó valaha volt egyik legfiatalabb főszerkesztő-helyetteseként, tulajdonképpen még versenyzői korban. Akkoriban írta meg első könyvét, ami aztán országosan még ismertebbé tette, másképpen szólva, még azon kevesek is megismerték, akik nem olvasták a sportnapilapot. A szokatlan témákat boncolgató Hölgyválasz őrületes példányszámot ért el, s újabb felkéréseket hozott újabb könyvekre. Kitüntetettünket a politikai változások izgató szele aztán a Reformhoz gravitálta, majd egy időbeli ugrással szökkenjünk a Hold utcába: éveken keresztül az akkor alakult Ifjúsági és Sportminisztérium sajtóosztályát vezette. Dolgozott a Magyar Rádió szóvivőjeként, aztán hívta a Vasút, várta a MÁV, a MÁV Start üzleti vezérigazgató-helyetteseként, majd kommunikációs igazgatójaként, aztán a MÁV Zrt. kommunikációs igazgatójaként dolgozott.

Lassan két és féle visszatért a napi lapkészítéshez, a Magyar Hírlap sportrovatának vezetőjeként. Mert hiába imádja az állatokat – elsősorban is Gurgulát –, az operát és általában komolyzenét, no meg az utazásokat, a sport, vezette bármerre is az útja, mindig a szíve közepén maradt. Korner című, mondhatni saját rovatában teljesíti az egyik legnehezebb újságírói feladatot: röviden megírni továbbgondolásra érdemes mondatokat.

Hölgyeim és Uraim, a Magyar Sportújságírók Szövetségének egyik idei Feleki-díjasa: Morvai Katalin!

 

 

 

A Feleki László-díjban részesült Vobeczky Zoltánt, a Hír TV sportszerkesztőségének vezetőjét L. Pap István, a Nemzeti Sport vezető szerkesztője méltatta.

Az a kollégám, egyben jó barátom, akiről most szó esik, immár több mint húsz éve éve dolgozik rádiós, majd televíziós sportújságíróként, hírolvasóként, műsorvezetőként, szerkesztő-riporterként és 2015 óta főszerkesztőként.

A szép emlékű Danubius Rádióban több mint tíz éven át vezényelte a sporttal kapcsolatos műsorokat, előbb riporterként, majd szerkesztőként, később főszerkesztőként.

2010-ben lett a Magyar Televízióban a Schulek Csaba, majd az MTVA megalapítása után 2011-től a Riskó Géza vezette sportszerkesztőség tagja. Ilyen minőségében dolgozott vezető szerkesztőként a 2012-es londoni nyári olimpián, és jegyezte szerkesztőként 2013-tól előbb az M1-en, aztán rövid ideig a Dunán, majd az M4 Sporton a Formula–1-es világbajnoki sorozat magyar közvetítéseit. Az F1 mai professzionális hazai megjelenítése mások munkája mellett egyértelműen elsősorban az ő érdeme.

Hat éve, 2015 tavaszán lett az év nyarán, július 18-án induló közszolgálati sportcsatorna, az M4 Sport alapító főszerkesztője – sajnálatosan rövid ideig. Azok, akik a keze alatt dolgozhattak, tanúsíthatják: nemcsak megingathatatlan szakmaisággal vezette a szerkesztőséget, de a közösségteremtést legalább olyan fontosnak érezte, mint a tartalmi kérdéseket. Hosszú évtizedek tapasztalata mondatja velem, a munkahelyi vezetők között hozzá fogható elfogadottságra a mi sokszor széthúzó, individualista világunkban alig-alig volt és van példa.

Az sem véletlen, hogy amikor 2017-ben felkérték az újjá formálódó Echo Televízióban egy erős sportszerkesztőség létre hozására, a már bevált recept mentén dolgozott – az M4 Sport léptékéhez mérten persze kicsiben, de ugyanolyan eredménnyel. Alkotó emberként kiváló érzékkel nyúlt a magazintémákhoz, a veszprémi férfi kézilabdázók heti műsora, az Építők például azóta is fut a különböző sportcsatornákon. Fiatal kollégák sora köszönheti neki a pályára kerülést és a lehetőséget, ha úgy tetszik, az utánpótlás-nevelésben is elévülhetetlenek az érdemei.

Az Echo és a Hír Televízió 2019-es összevonása óta is változatlan színvonalon működteti a kereskedelmi hírtelevízió sportszerkesztőségét, továbbá újra rádiózik is: a Manna FM Lelátó című műsorának vezetőjeként. Úszott és futballozott, mindemellett megszállott, egykori bajnok vitorlázóként a sportág napi történéseivel sem hagy nyugtot a kollégáknak, akik rajta keresztül informálódhatnak a vitorlázók ügyes-bajos dolgairól.

A Magyar Sportújságírók Szövetsége egyik 2021-es Feleki László-díjasa: Vobeczky Zoltán.

 

 

Az Életműdíjban részesült Árvay Sándort, a teniszpálya-katalógus főszerkesztőjét S. Tóth János, a Nemzeti Sport vezető szerkesztője méltatta.

…és akkor Malonyai Péter rovatvezetőként megkérdezte, hogy jövő héten is ugyanolyan napokon ügyeljünk-e, mint legutóbb, mire mi ott a Magyar Nemzet sportrovatában rávágtuk, hogy az nem lehetséges, mert Zsiga akkor már külföldön lesz. „Ja, igen, az Otopeni Open!” – felelte erre Péter, és mindannyian jót derültünk. Ez volt a mi kis szertartásunk minden alkalommal, amikor Zsiga elindult a nagyvilágba, hogy valamelyik aktuális teniszversenyen bíráskodjon. Nem volt ebben semmi rosszindulat, s végképp nem volt benne irigység, sőt nagyon büszkék voltunk rá, hogy van egy kollégánk, aki Grand Slam-versenyeken, Davis-kupa-meccseken és ATP-tornákon is fenn ül a székben, s igen, elvállalja a kilencvenes években vonzónak még nemigen minősíthető keleti versenyeket is – így vezethetett ATP-döntőt Bukarestben, innen az „Otopeni Open”.

Zsiga sportbírói karrierjéből ugyanis a lap is bőségesen profitált. Ő a „kontroll C, kontroll V”  újságírás korszaka előtt küldött remek riportokat, interjúkat Budapestre a világ minden szegletéből, akkor, amikor még ott kellett lennie az újságírónak a helyszínen ahhoz, hogy begyűjthesse a cikktémákat, elcsíphesse az interjúalanyokat. Zsiga nem csak a sport világában volt jártas, történelem-földrajz szakos tanárként számos más szakterület is vonzotta, a Hajdú-Bihari Naplónál, majd a Magyarország című hetilapnál a közéleti újságírásban is kipróbálhatta magát. Igazi terepe ezzel együtt a sport maradt, mondhatni eleve elrendeltetetten. Hiszen tősgyökeres cívisként a DEAC-pályán telt a gyermekkora, s mikor a hetvenes évek második felében a Naplónál megtette első lépéseit az újságírói pályáján, Debrecen sportját a futballisták mellett olyan remek sportemberek fémjelezték, mint a kézilabdázó Varga István és Süvöltős Mihály, az atléta Bruzsenyák Ilona és Babály László vagy éppen a bokszoló Váradi János. Zsiga maga is teniszezett, és ez a szerelem egész életén át elkísérte, elkíséri.

Ám nem elégedett meg azzal, hogy a napi történések krónikása legyen, hobbiból elkezdte kutatni a sportág történetét is. E szenvedélyének gyümölcse a teniszsport másfél évszázadát feldolgozó pazar lexikon, amelyhez hasonlóval itthon nem sok sportág dicsekedhet.

A három évtizedes távollét után Zsiga immár újra Debrecenben él és dolgozik, ahol édesapjának, a neves szülész-nőgyógyász professzornak szobor is őrzi az emlékét. Fia a teniszsport krónikásaként alkotott, alkot maradandót. Életműve természetesen még korántsem teljes, hiszen ereje teljében tele van tervekkel és tettvággyal.

Hölgyeim és uraim, a Magyar Sportújságírók Szövetsége egyik Életműdíjasa 2021-ben Zsiga, azaz Árvay Sándor!

 

 

Az Életműdíjban részesült Őri B. Pétert, az MSÚSZ korábbi főtitkárát, a Nemzeti Sport és a TeleSport korábbi főszerkesztő-helyettesét, a Nemzeti Sport és a FourFourTwo szerkesztőjét egykori kollégája, T. Hámori Ferenc méltatta.

Ahol a szerkesztés rögös útja mások előtt véget ér, az övé csak ott kezdődik igazán. Pályatársai és munkahelyen – de nem a munkában – barátai ennek a megmondhatói az Oriontól és a Pest Megyei Hírlapon át a Képes Sporton, a Népszaván és a Kuríron át a Nemzeti Sportig és a FourFourTwo-ig.

Ezerkilencszázkilencven rekkenő nyara, Hajós utca 30., reggel hat óra a magyar sajtótörténet legfelszabadultabb szerkesztőségében, a Kuríréban. A rovatügyeletesek kialvatlan szemekkel nyomkodják a margarétafejes Robotron írógépek billentyűzetét, vannak még nyitott oldalak, készül az esti kiadás. A mondhatni békés, hajnali rituálé nyugalmát a háttérben izgatottan fel, s alá cikázó, eladdig ismeretlen, gondosan nyírt szakállt viselő figura bolygatja fel. Matat a telexgép körül, már vagy ötödször tempózik oda-vissza a sportrovat és az MTI-híreit tartalmazó kartondoboz között, keres, de nem talál. Aztán nem bírja tovább, kezében paksaméta távirati irodás papírral izgatottan lép oda hozzám:

• Szevasz, nem tudod véletlenül, hol van az ötös MTI?

Felnézek, értelmezni próbálom a kérdést, mégis, hová tűnhet el reggel hatkor az aznapi ötös hír?

• Fontos lenne, az ötös, csak az hiányzik, érted? Az ötös.

Értettem, de csak tanáccsal segíthettem:

• Talán kérd le újra…

Lekérte, nyomban – hírismétlésért ilyen lázas intenzitással telefonáló újságírót addig még nem láttam. Ő volt Őri B. Péter, a Brucki, a szerkesztő, első látásra.

De nem csak az első perc volt fontos neki, hanem az utolsó is. Ugyanebben a szerkesztőségben történt, hogy a sportrovat ügyeletese nem várta meg az MTI zárását, inkább korábban lelépett volna. Csakhogy belebotlott a Bruckiba, aki vélhetően a Momentből jött vissza az asztalán felejtett vaskos halomért, a nap mint nap a hóna alatt hazacipelt újságkötegért.

• Te hová mész? Még nem zárt az MTI. És mi van akkor, ha meghal a Samaranch?

Ez lett a sportos kitartás, a lapzárta fegyelmezett végjátékának kőbe vésett tézise: lett légyen is bármennyire lagymatag a napi hírfolyam, érjen véget hatkor az utolsó esemény, vagy sürgessen a nyomda, a sportzárást ettől kezdve sohasem lébecoltuk el. Mert tényleg, mi van, ha meghal a Samaranch?

Szívósság, állóképesség, alázat, aprólékos körültekintés, a képesség az egyszeri hibából okulásra: Péter, szerintem ezek a tulajdonságaid von haus aus típusúak. Egyszer majd beszéljünk még édesapádról, aki világéletében újságot készített. Beszéljünk az üzemi lapokról, az Öntőről és az Orionról, én mesélek neked a Söripari Hírlapról. A betűtípusok gyönyörűségéről, a kéziszedésről – tényleg, tudnál még kéziszedni, osztani és felrámolni, hiszen nyomdaiparit is végeztél? Beszéljünk még sokat a régi időkről, például a Hírlapkiadó legendás klubhelységéről, ahol Mártival is találkoztál…

 

És beszéljünk sokat a jelenről és a jövőről. Én legalábbis mindenhol elmesélem majd, ha társaságban szóba kerül a tántoríthatatlan kötelességtudat, hogy közös, pünkösdi, farmotoros Ikarusszal Erdélyt feltáró útjainkon az emelkedett hangulatú társaságból ideig-óráig csak te szoktál kilógni: öledben laptop, és jegyzetet igazítasz a kettes oldalra, hogy a nógatásunkra csak annyit reagálj „most nem lehet, jubileumi sportújságíró kongresszus lesz, a Gyuri megkért, nézzem át a meghívottak listáját, meg a Samu is az imént küldte el a jegyzetet, elolvasom, és jövök.”

Tudom, ez így már múltidő, hiszen mostanában egy kicsit visszaléptél. De nincs kétségem afelől: ha akkor még lélegzik a Gutenberg-galaxis, és húsz év múlva felhívlak, mizu?, te nem leszel más, és szabódva hárítod el az azonnali kérdést:

• Bocs, most bolondokháza van, lapzárta, egy kicsit elegem van, de még valamit meg kell csinálnom, tudod, restancia, szia, persze, később beszélünk.

Beszéljünk, barátom. Mindig és addig, amíg csak lehet.

A Magyar Sportújságírók Szövetségének idei egyik Életműdíjasa: Őri Bruckner Péter, Brucki.

 

(Cseh Péter felvételei)

2021. július. 11.